Protokoll az üzleti életben 1.rész
2007.10.11, Forrás: Saját forrás
Minél nagyobb részt vállalunk jogos helyünkön, Európa üzleti, kulturális, szociális, humán körforgásában, annál inkább rákényszerülünk a fegyelmezett viselkedésre, a helyes verbális (vagyis szóbeli) és non-verbális (vagyis nem csak szóbeli) kommunikációra.
1. Kapcsolatteremtés és kapcsolattartás
1.1 Kapcsolatteremtés a közvetlen emberi kommunikációban
1.1.1 Tegezés, magázás, megszólítás
Az üzleti világ kommunikációs nyelvei közül egyedül az angol nem tesz igeragozással különbséget tegezés és magázás között, bár a mondat felépítése és a megszólítási forma egyértelművé teszi, hogy éppen melyik változattal él a nyelvhasználó.
Németországban szinte elképzelhetetlen, hogy az üzleti élet résztvevői tegeződjenek - hacsak nem ismerik egymást évtizedek óta. Könnyen előfordulhat, hogy két nő egy szobában dolgozik tíz éve, és mégis magázódnak.
Nálunk elfogadott, hogy a munkahelyen a férfiak egymás között, a nők pedig ugyancsak egymás között tegeződnek. Ma már viszont nap mint nap látjuk, halljuk, tapasztaljuk, hogy Magyarországon szinte mindenki tegez mindenkit; fiatal férfiak - elsősorban huszon év alatt - simán tegeznek vadidegen nőket, például az utcán, a boltban, szinte bárhol. Előfordul, hogy a felszolgáló a Sziasztok, mit kértek? szavakkal lép az asztalhoz. Ez a kapcsolattartási viszony (a mindenkihez tegezve szólok) a Rákosi korszak népi demokráciájának egyenlősdijében volt módi. A tegezés ma már közeli ismeretséget, privát kapcsolatot feltételez, valamiféle "egy bokorból valók vagyunk" az üzenete.
A 90-es évek polgári demokráciája sok embernek (többnyire a szociálisan alulkulturált rétegnek) ismét az "egyenlőek vagyunk" elvet jelenti, holott a társadalmi szerepünk eltér; sok év tanulása, felkészültség egy felelős munkakör sikeres betöltésében - nem biztos, hogy csak az egy korosztályhoz tartozásunk alapján bárkivel egyenlővé enged tenni.
A társadalomban betöltött szerep szerinti megszólítás és az ennek megfelelő magázás az, ami életünk nagy részében elvárt, s ezért kötelező. Ezért a szerepért mindenki megharcolt, tanult, felelős döntéseket hoz nap mint nap. Csak azért, mert ma mindenki tegeződik, ne sekélyesedjünk el mi is; legyen valami esemény, indok, közös ügy, ami kapcsán valóban úgy érezzük: azon túl, hogy egyidősek vagyunk, más is közrejátszik abban, hogy közel engedjük-e a másikat magunkhoz a közvetlenebb te megszólítással.
A tegezést azonos neműek között mindig az idősebb ajánlja fel. A felajánlott tegezést nem elfogadni sértés. A féloldalas tegeződés - magázódás, vagyis az a helyzet, amikor az egyik fél tegez, a másik pedig magázva reagál erre, mindig megalázó, mindkét fél számára zavaró. Ha túl nagy a beszédtársak között a korkülönbség, akkor a fiatalabb a tegező formát a megszólítással teheti tiszteletteljesebbé: ezzel pedig a feszültség fel is oldódik.
Az eltérő nemek között mindig a nő ajánlja fel a tegezést, semmi rangkülönbség ezt nem befolyásolja.
A magázó, tehát a társadalmilag elfogadható kommunikálásban a magyar nyelv különbséget tesz az ön és a maga megszólító névmás között. Az ön a távolságtartó, tiszteletteljes, hivatalos, a maga a közelebb engedés (esetleg a lekezelés) szava. (Az egyetemi professzor például magázza a hallgatókat, azok viszont önözik a professzort.)
Mivel szóbeli kommunikációnkban mindkét formától idegenkedünk (ezek használata ugyanis nyelvhasználatunkban még meglehetősen szubjektív), azt javasoljuk, hogy a névmás helyett szólítsuk meg a másikat a beosztásának megfelelő szóval. A megszólítás hivatalosan (többnyire) a rang + úr, rang + asszony megszólítónév.
A kisasszony megszólítás csak személyes találkozáskor történhet, elsősorban ismeretlen fiatal nő megszólításaként. Csak azért, mert az üzletfelünk lánykori nevét használja, nem szólíthatjuk őt kisasszonynak. Ha nem tudjuk az illető rangját, akkor a megszólítás családnév + úr/asszony.
A nők esetében a keresztnév + asszony megszólítás nagy tiszteletet fejez ki, míg a férfiaknál a keresztnév + úr egyfajta leereszkedés. Tehát helyesen: igazgató úr, professzor asszony, Fekete úr, Zsuzsa asszony. (A kialakult nyelvszokás az, hogy akkor nevezünk egy nőt többnyire keresztnevén és asszony megszólítónévvel, ha az illető magas beosztású ember felesége.) Megszokott (és teljes mértékben elfogadható) a szakma szerinti megszólítás is, tehát ügyvéd úr, doktor úr.
Javasoljuk, hogy ha a hölgy bemutatkozáskor férjezett családnevén mutatkozik be, azonnal kérdezzünk rá, hogy szabad őt szólítanunk. Magyar helyi szokás, hogy a munkahelyen a férfiakat rangjuk szerint szólítjuk, a nőket viszont keresztnevükön, általában például Évike, kedves formában. Első alkalommal azonban mindig tegyük hozzá a kérdést is: Szabad-e így szólítanom?
Az úrhölgy megszólítás diplomáciai, protokoll értelmezéssel bír (például egy meghívót így címezünk meg).
Magyarországon excellenciásnak csak a nagyköveteket kell szólítani (illetve bizonyos egyházi méltóságokat is, de erre jelen írásunkban nem térünk ki).
Ismeretlenek - tehát csak akkor, ha nem tudjuk a nevét! - megszólítása lehet az uram, asszonyom, kisasszony, de kerüljük a már elavult nagysád, hölgyem, kegyed, fiatalúr stb. formákat.
Vitafórum
